Az öreg ház titka a még öregebb zár

Első helyezett háromgenerációs öreg családi házunk több részletben épült, és voltaképp még most sincs teljesen készen. Negyvenhét éve a legöregebb házrész épült fel villámgyorsan: sürgősen el kellet jönnünk onnan, ahová születtem. Apámék szép telket vettek Budapesten, de rendes épület felhúzására persze nem maradt pénzük, így előbb csak a picike alagsori konyha és fölötte a szobácska épült meg, ebben húztunk ki egy szezont négyesben. Közben elkezdődött a közepesen öreg alapozása, emelkedtek a falak és két nyárral később tető került fölébe. A helyiségek lakhatóvá tétele fokozatosan (és elég lassan) történt, sokáig ügyet se vetettünk arra, hogy zárat szereltessünk az ajtókra, az pedig fel sem merült, hogy arvisura-alakú weboldal kerüljön a google-optimalizáló linképítők ivóvizes kereszttüzébe a betonvágások során megnyitott falak optimalizálásakor.

Amikorra a közepesen öreg házrész elkészült, addigra a legörgebb kisház konyhájából pince lett, a szobácskában apám rendezte be festő-műhelyét, amely hamarosan meg is telt a hatvanas évek képzűművészeti iparágának az összes kellékével. Hogy megkaphassuk a teljes emeletet, ahhoz a szüleimnek a földszinten szüksége volt egy nagyobb traktusra, így hát elhatároztuk az újház hozzáragasztását a meglévőhöz, mégpedig úgy, hogy az egész építmény együtt L alakot öltve határolja a portát. De mivel a telkünk domboldalon fekszik, így ami az utcáról földszint, ugyanaz az udvar felől emelet, és mivel a toldásnak (az „L” betű szárának) és a régi résznek nyilván közös tetőt szántunk, így az egyetlen új földszinti szoba kedvéért a téli újházat háromszintesre kellett építeni, alul pince, középütt szoba, fent padlás körben az udvar a téli kert növényeivel és fáival a szobakert fölött.

a Gépnarancs archívumából

Nem kell megijedni, pusztán ízlésbeli szélsőségekről van szó. Hédi Kaddour Waltenberg című regénye valószínűleg az „olvashatatlan” és a „minden oldala remekmű” végletei között az összes elképzelhető minősítést megszerzi majd – nem érdemtelenül.

Egy hatvanéves elsőkönyves szerzőről van szó, helyesbítek, „elsőregényes”-ről, hiszen több verseskötete jelent már meg korábban. Úgy látszik, a líraként fel nem dolgozható élményanyagot eddig sikerült kordában tartania, most pedig, rést nyitva a kapun, hömpölyögni kezdett a próza. Nekem nagy élmény, ahogy magával ragad, de el kell fogadnom azt a véleményt is, hogy keskenyebb mederbe szorítva könnyebben követhető regény született volna, esetleg regények, hiszen egy profi író ennyi eseményből (kicsit több szósszal) simán kihoz egy trilógiát, háromszoros gázsiért. Azt azért ne hallgassuk el, hogy a Goncourt Akadémia legjobb első regénynek szánt díját 2006-ban csak sikerült megcsípnie.

Még egy megjegyzés a szerzőről: keresztneve ne tévesszen meg senkit, a Hédi ez esetben nem a Hedvig becézése, hanem egy tunéziai férfinév. Ezt csak azért fontos tudatni, mert a csatajelenetek ábrázolása bizony elég férfiasra sikerült. Nem Rambo-típusú hatásvadász brutalitás ez, hanem egy kis tárgyilagos, őszinte iszonyat, amitől a háton futkos a hideg. Mivel a regény felütése pont egy ilyen részlet, a készületlen hölgyolvasók közül néhányan lehet, hogy el sem jutnak a szelídebb vizekig, mert idő előtt félreteszik a könyvet. Ép lelkű egyén természetszerűen viszolyog az emberi vágóhidakon tett kirándulástól, de a múlt századról sajnos nem lehet megemlékezni ezek felidézése nélkül, emellett az ilyen „haditudósítások” szélesebb körű olvasása valószínűleg többet használ az erőszak elleni küzdelemnek, mint akárhány békemenet.

Hédi Kaddour

A főtéma tehát a huszadik század: történelme, katonai és politikai csatározásai, szellemi és társadalmi mozgalmai, tudományos felfedezései. Pontosabban ez inkább háttér, önmagát folyamatosan megmutató, és az eseményeket mindig befolyásoló díszlet, jó néhány süllyesztővel, amiket a szereplők üggyel-bajjal tudnak csak elkerülni. A zökkenőmentes előrehaladás az olvasó számára sem kis feladat, a szerző cselekményvezetése ugyanis, nagyon finoman fogalmazva, nem lineáris. Durvábban: olyan, mintha valaki két tucat novellát bekezdésenként feldarabolna, és az így keletkezett cetliket alapos keverés után, véletlenszerűen egymás mögé rakná. Hát igen…, aki nem híve az irodalom modern irányzatainak, az könnyen és okkal azonosulhat az utóbbi jellemzéssel, az edzettebbek számára azonban megjegyzem: azok a bizonyos vágások egy órásmester precizitásával, a legjobb helyeken történtek, és az egymásutániság sem esetleges, hanem kiválóan megtervezett építkezés eredménye.

Hiszen akkor a bölcsészek rajongani fognak érte. Nem valószínű, vagy legalábbis nem mind, mert a remekül szőtt események és a filozófiai, történelmi, társadalomelméleti fejtegetések közé itt-ott beékelődik egy gőzhajó gépházának alapos leírása, némi relativitáselmélet vagy egy több oldalas értekezés arról, hogy mitől jó a linzertorta. Az ilyen kitérők minél részletesebbek, annál idegesítőbbek azok számára, akiket nem tudnak meghódítani – miközben mások rajongani is képesek értük.

Egyben tartja egyáltalán valami ezt az egészet? Az egyes jeleneteket összekötő eseményszál kiváló írói produktum, a legszebb francia krimihagyományokhoz méltó, izgalmas kémtörténet, a végén olyan csattanóval, aminek hatására könnyen gondolja az olvasó: akkor most újra elkezdem elölről. Mégse jusson eszébe senkinek kalandregényként emlegetni a Waltenberget, hiszen sokkal több és sokkal kevesebb annál. Az akcióra szomjazó publikum lelkesedését porrá törik a bonyolult, figyelmet igénylő mondatok, amelyek ugyanakkor ritka élményben részesítik azokat, akik számára a megfogalmazás finomsága és a gondolkodás kényszere erény.

Akármerről közelítem tehát, Hédi Kaddour monumentális regénye minden szempontból megosztó olvasmány. Hallottam olyan véleményt, miszerint „ez a mű egy szövegfolyam, csodálatos érzés, ahogy elsodorja az embert”. A jellemzéssel teljes mértékben egyet tudok érteni, mégis figyelmeztetek mindenkit: Mély víz! Csak úszóknak!

a régi Gépnarancs archívumából, 2011. szept. 30

Rendőrségi trükkel akadályozná a kormány a tüntetést

Országszerte számos rendőrkapitányság kapott olyan utasítást, hogy a tüntetőket holnap Budapestre szállító buszokat szigorú közúti ellenőrzésnek vessék alá, és lehetőleg minél többet fordítsanak vissza – tudta meg a Gépnarancs megbízható forrásból.

A Vértanúk terén, a Nagy Imre szobornál ma késő délután tartott tüntetés, a szakszervezetek és a civilek által szervezett Társadalmi Kerekasztal résztvevőivel beszélgettünk, és nyugdíjas rendőrtisztek elmondták: a kapitányságok parancsot kaptak a tüntetőket szállító buszok feltartóztatására. Az nem volt egyértelmű, hogy országos parancsról van-e szó, vagy “csak” néhány megyében számíthatnak sunyi feltartóztatásra a fővárosba, a Kossuth téren délután két órakor kezdődő tüntetésre igyekvők. Volt, aki országos parancsról beszélt, míg volt, aki csak megyei akcióról tudott.

Az értesülést a dolog természetéből adódóan nem tudtuk ellenőrizni, de két ok miatt is nagy valószínűséggel helytálló. Egyrészt az idézett nyugdíjas tisztek nyilvánvalóan ma is tartják a kapcsolatot volt kollégáikkal, tehát ők mindent első kézből tudnak. Másrészt a trükközés nem lenne meglepő, hiszen már tegnap, a Clark Ádám téren tartott „partraszállásra”, a D-nap néven futó tüntetéssorozat nyitányára igyekvő buszok egy részét feltartóztattak és visszafordítottak, mint azt Kónya Péter szervező elmondta.

A mai megmozdulások egyébként békésén zajlottak, a Nagy Imre szobornál pár százan jelentek meg, a Clark Ádám téren pedig már-már családias volt a hangulat, mivel sokan átmentek a másik helyszínre, és csak kevesen őrizték a tüntetés helyszínét. Mi úgy láttuk, a kicsit odább álló rendőrségi autóknál több zsaru figyeli a fejleményeket, mint ahány tüntető maradt az alagút közelében.

A Vértanúk terén az ismertebb személyiségek közül megjelent Mécs Imre volt parlamenti képviselő (SZDSZ, majd MSZP), aki azt mondta a körülötte állóknak: soha nem hitte volna, hogy ide jutunk. Hozzátette, hogy a mai helyzetet akár nevetségesnek is nevezhetnénk, ha nem kellene attól tartani, hogy az ország még évekig fizetheti ennek az árát.

forrás

A régi közéleti portál címén jelenleg cikkgyűjtő marketing oldal működik: Gépnarancs

a régi Gépnarancs archívumából, 2011. szept. 29

Új erőre kapott az őrültnek tűnő ötlet, amely két éve már körbejárta a világsajtót. Amerikai fenegyerekek mesterséges szigeteken alapítanának saját mikronemzeteket. Most újabb 1,25 millió dollárt dobott be a projektbe egy pénzes támogató.

Az eredeti tervek arról szóltak, hogy 2050-re több tízmillió ember fog úszó szigeteken élni. Kezdetnek, most úgy tűnik legalább egy úszó iroda(park) felépül San Francisco partközeli vizén. (Ennek csak némileg mond ellent, hogy a Mogulite újság szerkesztői rákérdeztek a hatóságoknál, bárki készül-e hasonló projektre az öbölben, ám azok semmi hasonlóról nem hallottak. Meglehet elfelejtettek szólni nekik.)

A projekt atyja, maga Milton Friedman Nobel-díjas közgazdász unokája Patri Friedman. Szerinte ezek az úgynevezett mikronemzetek jelenthetnének alternatívát a mindenkori kormányokkal elégedetlen szabadelvűeknek. Ezekben az „országokban” a társadalmi rendszert saját törvények szabályoznák, sőt az erkölcsi normákat is újragondolnák. A szabadelvűség alapján nem lennének jóléti intézmények, vagy minimálbér.

Start-up ország

A széleskörű szkepticizmus dacára a Friedman unoka is elkülönített a projektre 2 millió dollárt egy vegyesvállalatban, amelynek feladata, hogy befektetőket szerezzen az álom megvalósulásához. A korábban a Google-nak dolgozó Patri Friedman itt találkozott egy hasonszőrű társával Wayne Gramlich-hel. Írtak is egy interneten olvasható könyvet a témáról, és feladták munkájukat, hogy csak ezzel foglalkozzanak.

A legkomolyabb befektetőnek azt a Peter Thielt sikerült megnyerni, aki a Pay-Pal online fizetési megoldás egyik kitalálója. Thiel úgy nyilatkozott pár hete a Details magazinnak, hogy az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya túl sok mindent tartalmaz, amely korlátozza, mit tehetünk. Hogyan lehetne akkor mindent újrakezdeni?

Thiel, akinek nagy szerepe volt befektetőként, hogy a Facebook kiléphetett a Harvard kollégiumának területéről, úgy látja ez a projekt megmutatná a kormányoknak, hogyan lehet mindent másképp csinálni. Friedman víziója inkább egy olyan hely, amelyet akár nagyvállalatok szponzorálhatnának. Akár Apple- vagy Google-ország lehetne egyik-másik. A high-tech cég uralkodna rajta saját szabályai szerint.

A csoportnak eddig egy helyet sikerült találnia, amely megfelelne igényeiknek. A San Francisco melletti partszakaszon viszonylag alacsony hullámok vannak, és a terület ára 300 dollár per négyzetláb, vagyis 120 millió dollár lenne egy 200 fős kommunára vetítve. Az elképzelés szerint lenne a szigeten saját iskola, kórház és bicikliutak a közlekedéshez.

Friedman próbálta mindig a normalitás látszatát fenntartani, elmondta például, nem készülnek semmilyen őrültségre a szigeten, tehát az USA elfogadhatná szuverenitásukat. Azt a nézetet is próbálja gyengíteni, miszerint az egésznek annyi értelme lenne, hogy a milliárdosok egy adómentes helyre költözhetnének. Hogy érzékeltesse hozzáállását elmondta: nem vitatkozni akar a kormánnyal, hanem alternatívát kínálni velük szemben. Ő nem csak az elméletek embere – mondja. „A nagyapám az ideák harcát vívta, de úgy tűnik a kormányok nem tanultak sokat belőle. Ez nem csak ötletelés, ez valóság lesz.”

Thiel pedig egy 2009-es konferencián a következőképp fogalmazott: nagyon sokan úgy vélik, lehetetlen dolgot akarunk. Ez jó, mert ha nem vesznek túl komolyan, már késő lesz, amikor majd le akarnak állítani.

forrás

A régi közéleti portál címén jelenleg cikkgyűjtő marketing oldal működik: Gépnarancs

Virágot ültetni bűn? - avagy kik a gerillakertészek?

Elég sok dolog van, amit közterületen tilos művelni, és büntetés jár érte. Megbüntethetnek, ha rajtakapnak, hogy az utcán verekszel, szeretkezel, falra firkálsz, sőt mostanában már azért is, ha alszol. A fõbenjáró bűnök egyike az is, ha engedély nélkül virágot ültetsz. Vannak, akik szándékosan szegik meg ezt a szabályt azért, hogy felhívják a figyelmet a környezet elhanyagoltságára: ők a gerillakertészek.

A gerillakertészet viszonylag új keletű mozgalom. Az első tudatosan működő ismert gerillakertész egy New Yorkban élő hölgy volt a hetvenes években, akciói azonban akkor még egyedülállónak számítottak. A mozgalom valódi virágzásáról (csak hogy stílszerűek legyünk) a kilencvenes évek második felétől beszélhetünk, a központ minden kétséget kizáróan Nagy-Brittannia, de kisebb-nagyobb létszámban ma már az egész világon tevékenykednek gerillakertészek. Az aktivisták célja a világon mindenhol ugyanaz: növényekkel széppé varázsolni egy-egy gondozatlan területet a tulajdonos tudta és engedélye nélkül. Ez lehet akár egy magánszemély kertje is, de persze minél feltűnőbb helyen van az adott földdarab, és minél nagyobb hatóság orra alá lehet ezzel borsot törni, annál jobb. Az igazán nagyratörők nem állnak meg a virágtelepítésnél: tudunk olyan akcióról, ahol fákat ültettek közterületre, hogy felhívják a figyelmet a nagyvárosi parkok elhanyagoltságára.

Fontos tudni, hogy a gerillakertész sazámára a növény nem eszköz, hanem olyan élőlény, amiért felelősséget vállal. Így egy-egy akció nem ér véget a növények elültetésével: az igazi gerillakertész titokban folyamatosan gondját viseli a “megszállt” területnek, és a valódi siker az, ha a rögtönzött kis kert elfogadott részévé válik a környezetnek.

2011 május elsején egyedülálló nemzetközi akciót szerveztek Európa gerillakertészei. Az adott napon több nagyvárosban napraforgókat ültettek elhanyagolt közterületekre. A növények fejlődését folyamatosan nyomon követték és dokumentálták, míg végül most augusztusban azok a szerencsések, akik munkáját nem tette tönkre a közterület-felügyelet, büszkén mutathatták be, hogy növényük kivirágzott, mintegy jelképezve azt, hogy a természet végül győzedelmeskedik a betonrengetegek felett.

A brit gerillakertészek központi honlapján hasznos tippeket is találhatunk, hogyan vágjunk bele, ha gerillakertészkedéshez támad kedvünk. Érdemes végigkövetni az egész folyamatot, hogy lássuk, mennyire átgondolt egy-egy akció. A tapasztalt zugültetők legfontosabb tanácsai a következők:

- Keress egy elhanyagolt területet, lehetőleg olyat, ami közel esik a lakóhelyedhez vagy a naponta bejárt útvonalaidhoz, hogy folyamatosan szemmel tudd tartani
- Tervezd meg az akciót alaposan. Időzítsd az esti órákra, mikor nem zavarhatnak meg, és vigyél magaddal néhány barátot, hogy segítsenek és támogassanak
- Szerezz növényeket – minél olcsóbban, annál jobb, a legjobb, ha van, aki ingyen felajánl neked néhányat.
- Olyan növényeket válassz, amelyek jól bírják majd az adott terület nyújtotta életkörülményeket: legyenek ellenállóak az időjárással szemben, és szükség esetén tűrjék jól, ha a gyalogosok rájuk lépnek
- Szükséges felszerelések a nyilvánvalóakon kívül: egy pár kertészcipő vagy gumicsizma és nagy, erős nejlonzsákok a növények biztonságos szállításához
- Használj mindig természetes anyagokat a növények gondozásához – ez vonatkozik a talaj fellazítására, a tápoldatokra és prazitamentesítésre is
- Egy igazi gerilakertésznél bárhova is megy, mindig van víz a növények megöntözéséhez
- Az akcióhoz vigyél magaddal egy csinos lányt: segít szemmel tartani a járókelőket és szükség esetén elvonja a rendőrök figyelmét
- Helyezz el a megfelelő helyeken plakátokat és szórólapokat, így tudatod az arra járókkal, hogy az adott területen akció zajlik, és felhívod a figyelmüket környezetük szebbé tételére

 Bár a mozgalom viszonylag új keletű, már Magyarországon is vannak, akik ilyen módon próbálnak valamit tenni a nagyvárosok szürkesége ellen. A legutóbbi átfogó akció az utakon keletkezett fagykárok kijavítását célozta “Virágot minden kátyúba!” néven. És bár a gerillakertészek szabálysértők, és a törvény szerint büntetés jár nekik, a legtöbben nem tudunk rájuk haragudni – talán mert valamiért, és nem valami ellen dolgoznak.

a régi Gépnarancs archívumából, 2011. aug. 22.

forrás

A régi közéleti portál címén jelenleg cikkgyűjtő marketing oldal működik: Gépnarancs

Van-e kapcsolat a gerillakertészet és télikertépítés között?

Bár a gerillakertészet és a télikertépítés eltérő tevékenységek, vannak közös pontok, ahol kapcsolódhatnak egymáshoz.

A gerillakertészet a városi környezetben vagy más nem hagyományos területeken történő titkos kertészkedésre utal. Ez gyakran azt jelenti, hogy engedély nélkül, váratlan helyeken alakítanak ki kis kerteket, például üres parcellákon, elhagyatott területeken, városi terekben vagy éppen az épületek homlokzatán vagy tetőin. Célja a városi zöldterületek bővítése, a természet visszahozása az urbánus környezetbe és a közösségépítés.

A télikertépítés viszont az otthoni környezetben, általában engedéllyel és tervezéssel történik. A télikertek zárt térként funkcionálnak, lehetővé téve a növények termesztését és az élvezetet az egész évben, függetlenül az időjárástól. A télikertek általában az otthonokhoz vagy kertekhez csatlakoznak, és különböző anyagokból, például üvegből vagy polikarbonátból épülnek.

Azonban mindkét tevékenységben jelen van a kertészkedés és a természet közelsége. Mindkettő a zöldterületek bővítését és a környezetvédelmet szolgálja. Az otthoni télikertek lehetőséget nyújtanak a növények nevelésére és a kertészkedésre az év bármely szakában. Egyes télikertek akár gerillakertészet inspirációval is rendelkezhetnek, ahol váratlan helyeken, például tetőkön vagy homlokzatokon helyeznek el növényeket, hogy zöldítést és természetet vigyenek az épületekbe.

Kapcsolódó cikk: Virágok és növények a télikertben.