Egy hatvanéves elsőkönyves szerzőről van szó, helyesbítek, „elsőregényes”-ről, hiszen több verseskötete jelent már meg korábban. Úgy látszik, a líraként fel nem dolgozható élményanyagot eddig sikerült kordában tartania, most pedig, rést nyitva a kapun, hömpölyögni kezdett a próza. Nekem nagy élmény, ahogy magával ragad, de el kell fogadnom azt a véleményt is, hogy keskenyebb mederbe szorítva könnyebben követhető regény született volna, esetleg regények, hiszen egy profi író ennyi eseményből (kicsit több szósszal) simán kihoz egy trilógiát, háromszoros gázsiért. Azt azért ne hallgassuk el, hogy a Goncourt Akadémia legjobb első regénynek szánt díját 2006-ban csak sikerült megcsípnie.

Még egy megjegyzés a szerzőről: keresztneve ne tévesszen meg senkit, a Hédi ez esetben nem a Hedvig becézése, hanem egy tunéziai férfinév. Ezt csak azért fontos tudatni, mert a csatajelenetek ábrázolása bizony elég férfiasra sikerült. Nem Rambo-típusú hatásvadász brutalitás ez, hanem egy kis tárgyilagos, őszinte iszonyat, amitől a háton futkos a hideg. Mivel a regény felütése pont egy ilyen részlet, a készületlen hölgyolvasók közül néhányan lehet, hogy el sem jutnak a szelídebb vizekig, mert idő előtt félreteszik a könyvet. Ép lelkű egyén természetszerűen viszolyog az emberi vágóhidakon tett kirándulástól, de a múlt századról sajnos nem lehet megemlékezni ezek felidézése nélkül, emellett az ilyen „haditudósítások” szélesebb körű olvasása valószínűleg többet használ az erőszak elleni küzdelemnek, mint akárhány békemenet.

Hédi Kaddour

A főtéma tehát a huszadik század: történelme, katonai és politikai csatározásai, szellemi és társadalmi mozgalmai, tudományos felfedezései. Pontosabban ez inkább háttér, önmagát folyamatosan megmutató, és az eseményeket mindig befolyásoló díszlet, jó néhány süllyesztővel, amiket a szereplők üggyel-bajjal tudnak csak elkerülni. A zökkenőmentes előrehaladás az olvasó számára sem kis feladat, a szerző cselekményvezetése ugyanis, nagyon finoman fogalmazva, nem lineáris. Durvábban: olyan, mintha valaki két tucat novellát bekezdésenként feldarabolna, és az így keletkezett cetliket alapos keverés után, véletlenszerűen egymás mögé rakná. Hát igen…, aki nem híve az irodalom modern irányzatainak, az könnyen és okkal azonosulhat az utóbbi jellemzéssel, az edzettebbek számára azonban megjegyzem: azok a bizonyos vágások egy órásmester precizitásával, a legjobb helyeken történtek, és az egymásutániság sem esetleges, hanem kiválóan megtervezett építkezés eredménye.

Hiszen akkor a bölcsészek rajongani fognak érte. Nem valószínű, vagy legalábbis nem mind, mert a remekül szőtt események és a filozófiai, történelmi, társadalomelméleti fejtegetések közé itt-ott beékelődik egy gőzhajó gépházának alapos leírása, némi relativitáselmélet vagy egy több oldalas értekezés arról, hogy mitől jó a linzertorta. Az ilyen kitérők minél részletesebbek, annál idegesítőbbek azok számára, akiket nem tudnak meghódítani – miközben mások rajongani is képesek értük.

Egyben tartja egyáltalán valami ezt az egészet? Az egyes jeleneteket összekötő eseményszál kiváló írói produktum, a legszebb francia krimihagyományokhoz méltó, izgalmas kémtörténet, a végén olyan csattanóval, aminek hatására könnyen gondolja az olvasó: akkor most újra elkezdem elölről. Mégse jusson eszébe senkinek kalandregényként emlegetni a Waltenberget, hiszen sokkal több és sokkal kevesebb annál. Az akcióra szomjazó publikum lelkesedését porrá törik a bonyolult, figyelmet igénylő mondatok, amelyek ugyanakkor ritka élményben részesítik azokat, akik számára a megfogalmazás finomsága és a gondolkodás kényszere erény.

Akármerről közelítem tehát, Hédi Kaddour monumentális regénye minden szempontból megosztó olvasmány. Hallottam olyan véleményt, miszerint „ez a mű egy szövegfolyam, csodálatos érzés, ahogy elsodorja az embert”. A jellemzéssel teljes mértékben egyet tudok érteni, mégis figyelmeztetek mindenkit: Mély víz! Csak úszóknak!